Tudom, hogy már nem fáj neki, bár ő sosem panaszkodott.
Kérdésemre: hogy vagy Ákos, csak egy „jól vagyok"-ot hallatott.
Kedves lénye rám mosolyog, ha lecsukom a szememet, s bátorít.
Emlékképek tolonganak, versengenek egymással. Nem próbálom sorba rakni, hagyom, hadd kavarogjanak. Felidézem, s tovaröppennek, jönnek egymást váltogatva: edzőtábor, versenyek, málnahabos sütemény - melyet már többé nem ehet, - továbbképzés, elismerő mondatok, és megszólítások hada.
„Mester" mondá ő nekem, pedig ő volt a MESTER, a példakép, ki szerényen, a maga csendes módján alkot véleményt. Aki a gyerekek nyelvén remekül ért, ki türelmes, megértő, de követel, ki csodákra képes velük.
Ám egy csodára képtelen volt, megnyerni a végső meccset.
Örökös Magyar Bajnokunk, ki sok-sok mérkőzést nyertél, most elvesztetted a legfontosabbat, a meccslabda az ellenfélé!
Előveszem a telefonom, s elmentett üzenetét olvasom, mit a térdműtétem után küldött.
Még könnyes szemmel is mosolygok tréfálkozó szavain, de a sírás fojtogat.
Erőtől duzzadó alakja szemünk láttára elfogyott, bár sápadt arcán egy-egy félmosoly még végig futott, s abból mindegyikünknek jutott.
Ő már tudta, amit még most sem tudunk elfogadni, hogy a tollaslabdás pályafutását az égi pályán fogja folytatni.
Ott játszik majd, s jót mosolyog, ha néha lenéz reánk, mi pedig visszaintünk, s megkérdezzük, hogy vagy Áki, hogy vagy Ákos bá?
Ugye, tudod, hogy hiányzol?
Lukácsy Marianna